Pszichológiai közhely, hogy gyermekkorunk történései felnőtt állapotunkra is döntő kihatással vannak. Mégis hajlamosak vagyunk az életünkben jelen lévő furcsaságok magyarázatát nem ott keresni, ahol a „kutya el van ásva”.

Egy család működhet nagyon látványosan is rosszul. Jelen lehetbenne az alkoholizmus, erőszak, vagy bármi más rendellenesség. De az is lehet, hogy a felszín „nem fecseg”, hullám-mentes, azonban a mélyben alattomos cápaként lapulnak ki nem mondott nagy titkok, sérelmek. A félhomályban lélek-gyilkos játszmák zajlanak.

Hasonlóképpen a diszfunkcionális családok gyermekeinek felnőttkori viselkedése is széles skálán mozoghat. Torkolhatnak ezek tünetei szenvedélybetegségbe, vagy egyéb pszichés torzulásokhoz is vezethetnek. Furcsa jelenség, de azt kell, hogy írjuk: ezekben az esetekben nagyobb a probléma megoldódásának esélye, hiszen a tünetek látványos jelzőrakétaként működnek mind a környezet, mind a szenvedő alany számára. Utóbbi rákényszerül, hogy szembe nézzen múltjával, és – bár beteges viselkedése miatt sokan el is fordulnak tőle – jó eséllyel kap segítséget valódi problémájának megoldásához is.

Nincs irigylésre méltó helyzetben az, aki szép csöndben szenved, azt gondolván, az életen akár át is lehet így vergődni.Ezek az emberek sajnálják az idejüket-energiájukat a mélyebb elemzésre, vagy éppen félnek leásni az „eltemetett kutyáig”. Eközben erős önvád és kisebbrendűségi érzés dolgozik bennük. Gyakran képtelenek érdekeik szerint cselekedni, kiállni magukért. Környezetük ezért gyávának, jellem-gyengének tartja őket, és ők is ezt gondolják magukról. Az élet nagy küzdelmeiben hajlamosak hamar bedobni a törülközőt. „Nincs akaratereje, kitartása!” – hangzik az ítélet kívülről-belülről egyaránt. Ha egy ilyenfajta ember félelmeit legyőzvén mégis családalapításra adja a fejét, hamar „kiderül” róla, hogy „nem való neki család és gyermek”.

Más kérdés: hogy az ördögbe ne félne a hatalomtól, mikor léte kezdetén annak egy kegyetlen oldalát ismerhette csak meg? Hogyan tudna küzdeni, ha nem lebegett soha a szeme előtt lelkesítő példa? Mit adjon át gyermekének, amikor ő maga is oly keveset kapott?

Ezeken a nem kívánatos jelenségeken próbál segíteni a lassan, de biztosan terjed önsegítő csoportok egyike, az ACA. Neve angol rövidítésből származik, de az egész világon, így Magyarországon is könnyen elérhetőek.  E cikk mondandójánál részletesebb információkat a www.aca.hu -n kaphat az érdeklődő.

Ezek a csoportok viszonylag egyszerűen működik: gyűléseiken „lepakolják” az asztalra a résztvevők a bennük dolgozó érzéseket – persze, szigorúan csak az, aki akarja. Ezekből lehet a múltra is visszakövetkeztetni, de a történet alapjában véve jelen időben játszódik. Tehát nem vádaskodásról, sebek feltépéséről, és azok nyalogatásáról van itt szó.

A résztvevők megtapasztalják a problémával való szembenézés felszabadító erejét, és azt a tényt, hogy nem „selejtek”, hanem érnek ugyanannyit, mint bárki más, csupán a gyermekkoruk nem telt úgy, ahogy a „nagy könyvben meg van írva”.

Ezek után hozzá lehet látni a „javítási munkálatokhoz”. Erre a tagoknak egy jól megfogalmazott felépülési program segítségével jut lehetőség. A program segítségével a megoldásokat önmagunkban felfedezzük fel. A felnőttkori önnevelés az élet minden területén jövedelmező "kaland". Legalább is régóta aktív tagjaink tapasztalatai erről árulkodnak.

Ezek a gyűlések teljesen ingyenesek (ne legyünk álszentek, ez is egy fontos szempont...), esetleg aki akar minimális összeggel hozzájárulhat a (nem túl nagy) költségekhez.

Nincs mitől tartaniuk azoknak sem, akik valamilyen vallási szekta "csápjait" sejtik a csoport mögött. Bár a program lelkiségen alapul, egyetlen vallással sem azonosítható.

Tag az lehet, aki annak érzi magát, nincs beszámoltatás, nem kell igazolni semmit. Ez a tagság - ha a delikvens is így akarja - sohasem "ketyeg le", hiszen akár életünk végéig formálhatjuk személyiségünket. Számonkérés sincs, hiszen mindenkinek saját (bőrén érzett) érdeke, hogy aktívan részt vegyen a programban, és ezáltal életét (sokkal) élhetőbbé tegye!

(a.m.)